Gyorsan közölném azokkal, akik a kritikák elsô bekezdéseit olvassák csak el idôhiány miatt,
Emily Bouffante tízásodperces sztriptízjelenetét
leszámítva a film annyira unalmas, mint egy pangó parlamenti tanácskozás, marcangolásilag olyan korrekt, mint egy serdülôknek gyártott korhatáros és annyira dob fel magvas kérdéseket, mint egy jól megsütött virsli a Palatinus strandján.
A legyôzhetetlen természetfeletti gyilkológép Férfi (The Man) szerepét
Dani Filth frontemberre írták, ez világosan látszódik és érzôdik, csak végig kell pörgetnünk ehhez egy
Cradle of Filth bookletet, minden érthetôvé válik. Az is, hogy bár
Dani Filth megkapta a londoni akadémia kitüntetését a középangol nyelv kimagasló használatáért, annyi érzelmet képes kifejezni színpadra képzett mimikájával, mint egy ledömperelt rongybábu, teljes alakos megjelenései alkalmával pedig nem tudja eldönteni, kit utánozzon jobban: a Crowként feszítô
Brandon Leet, avagy a fetishpartyról szalasztott másnapos
Freddie Krügert. (Ha már választani kell, az utóbbi jobban áll neki.) Beszélni összesen talán csak öt sornyi forgatókönyvet kapott a szétpiercingelt ajkai közé, azokat is utótorzítják, de nem is veszítünk sokat, az áldozati rituálé közben az ember legalább annyira mond kikövetkeztethetô mondatokat, mint akkor, amikor ellôtték a fejét és éppen egy szörny készül kimászni belôle, aggodalomra tehát semmi ok.
A BBC rosszabb sorozatait überelô kép- és hangminôség masszívan ül a DVDn is, tehát nem is kell csodálkoznunk azon, ha a lélegzetelállítóként beharangozott computeranimációk kimerülnek egy autó átcsúsztatásán a képernyôn, valamint némi Alien/kukac-utánérzéses képsorokon. Elôfordulhat, hogy csak én jártam sokat olyan emberek közelében, akik 3D Studioval masszívabb animációkat csinálnak, mint a
Creature FX, akik viszont a Cunninghames
Aphex Twin videot (igen, igen), a Come to Daddyt gyártották. Mindenkinek lehet rossz napja, talán.
A történet rémegyszerű, Kempert (
David McEwen), a kannibalista szokásokkal megátkozott hipnotizôrt elmegyógyintézetbe zárják, ezért az utasításokat ad a természetfeletti gyilkosnak (akirôl egyébként kiderül, hogy a fia), a
Dani Filth alakította Férfinak, hogy végezze ki azokat, akik a bíróságon az ô bebörtönözése mellett szavaztak - így kapcsolódik össze négy epizód és az összekötô szál. A nekrofil hajlamokkal (de profi alibivel) megáldott félôrült nyomozó (
Edmund Denn) rájön, hogy Kemper áll az események háta mögött, majd a nagy showdownban mindenki meghal. Világosan látszik tehát, hogy a film nem a szereplôk brilliáns alakításáról, a sokat idézett dialógusokról vagy az egyszerre disznó és vonzó orgiajelentekrôl szól, hanem a B-filmek alapkarakterisztikájáról, a Trancsírról.
Szólna. A Trancsír ugyanis a
Cradle of Fear esetében így hangzik: "Okozzuk úgy a legnagyobb pozitív externáliát vérbôl, belsôségbôl és testfolyadékokból, hogy az áldozatokat a legmeglepôbb helyeken és idôpontokban expozáljuk tôrnek, gyertyatartónak, üvegcsonknak, láncfűrésznek, baltának, valamint ezeken semmi reális sebesülés ne látszódjon, hogy a károkozás rövid idôn belül újra megtörténhessen." A film tehát minden szempontból nélkülözi az emberi anatómia szabályszerűségeit, még azt a sokat hangoztatott egysorost is, miszerint "Egy emberi testben annyi folyadék van, mint amennyit magadhoz vehetsz egy rekesznyi sörbôl." Többe is kerülhetett a művér, mint az animátorok bérleti díja.
Aki tehát a
Cradle of Filthet kívánja látni, szerezze be a koncertvideót, aki
Emily Bouffantet akarja, annak ott a
www.bouff.tv, a pornórajongók forrásai számtalanok, a kielégítetlen mozirajongók pedig elégedjenek meg azzal, hogy a film hiába akarja összegyúrni a
The Crowt, a
Dr. Caligarit, a
Hellraisert, az
Alient és a
8mmt, a klasszikus önmagukban mindig jobban állnak a lábukon.
Tehát,
Emily Bouffante.
AJÁNLOM AZ OLDALT
A Félelem Bölcsôje volt Alex Chandon - vértôl és origáktól nedves B-filmekben utazó rendezô - azon alkotása, amelyet talán a wishlistes filmalkotások közül a legfáradhatatlanabbul próbáltam beszerezni. A film húzóerejei objektív szemmel is a 