A brit Cradle of Filth szerintem tipikusan azon csapatok közé tartozik, amelyek egy jól behatárolt közegben, immár biztos bázissal a hátuk mögött képesek alkotni, de továbblépni, újabb szintre ugrani már nem tudnak, többek között a rajongói elvárások miatt. Ez a vámpírmetal sosem lesz alkalmas arra, hogy világsztárokká tegye a bandát, viszont biztosítja számukra a megélhetést, és alkalmanként jó anyagok is születhetnek. Nekem annak idején a Midian nagyon bejött, de azóta mintha egy helyben topognának, és a recept ezúttal sem változott, még a roppant eredetinek hitt, de szerintem vérgáz cím is rímel az előző Nymphetamine anyagra. Nem rossz az új album, de nem érzek semmi komoly előrelépést. A hangzás volt már sokkal jobb a korábbi lemezeken is, a gitárok színtelenek, a dobok mögött meg mintha nem is Adrian Erlandsson ülne. A hájfejű Nick Barker pl. ezerszer mutatósabban ütött, mind itt, mind a Dimmuban.

A külsőségeket imádó britek viszont zeneileg nem tudtak igazából megújulni: maradtak a komplex, teátrális nóták, a sok váltás, de a zsenialitás csak néhány helyen villan meg. Sajnos laposabb, elhasznált gitárriffek is felütik a fejüket, és egy-két helyen mintha nyúlásokra vetemedtek volna: főleg King Diamond és a Mercyful Fate munkássága köszön vissza. Persze lehet, hogy csak a feeling hasonló.

A koncepció alapja most is Dani elmebeteg szövegvilága és jellegzetes rikácsolása, a zene rengeteg stílusból merít: az intro után felcsendülő Dirge Inferno például tartalmaz tipikus blackes szélvészriffeket és melodikusabb témákat is, míg a Tonight in Flames refrénje mintha egyenesen King Diamondtól lett volna nyúlva. A szokásos beteg hangulat persze most is jelen van, a horror-feeling most kevésbé karakteres, de akik szeretik a csakis a Cradle muzsikájában fellelhető torz, mocskos atmoszférát, azok nem fognak csalódni. Most is van némi narráció, duma, úgy látszik ezek már sosem fognak eltűnni az eszköztárból, és jól felhízlalják a több mint egyórás lemezt. Az instru (persze beszéddel indító) Rise of The Pentagram viszont megfogott, mivel ebben van némi újító, előremutató. A záró Temptationben karakteres női ének is hallható: igazából nem értem ezt a dalt, valahogy nem passzol az összképbe, de ez szubjektív. Ha vicc akart lenni, akkor én nem nevettem...

A csapat stílusának újradefiniálása mindenképp elmaradt, mindössze egy újabb Cradle of Filth lemezzel lehet gazdagabb az, aki beruház a korongra. A rajongók tutira nem csalódnak majd, de nem ez a legjobb Cradle album. Rutinmunka.

heavymetal.hu